Általában az elesett, kiszolgáltatott emberekért emelek szót, és talán épp ezért Ők is megtalálnak engem. Így történt, hogy a minap abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy személyesen találkozhattam egy hús-vér közmunkással, és egy másik emberrel, aki más választás híján közmunkásként dolgozna, de nem engedik neki. Két történet, két poszt, hogy külön-külön emészthessük az emészthetetlent...

Elsőként az utóbbiról mesélnék, mert története igencsak meglepett. Ha valamiképp megfordult a fejemben a közmunka, mint az én végső esélyem a munkaerőpiacon, akkor az azért volt, mert úgy gondoltam, ez az a munka amihez a munkanélküliségen kívül más kritérium nem szükséges. Lehet, hogy nagyon gáz, ha ilyesmibe kapaszkodik az ember, de legvégső megoldásként valami hangyabüfi erősségű "remény"-ként ott lebegett előttem, mint mentsvár, ha már végképp kihunyt fényem a munkaerőpiac palettáján. Komolyan utálok negatív lenni, de a következőkben leírt történet alapján megismerkedhettem a tudattal, hogy nem! Még ez sem járna nekem. Ami azért valljuk be tényleg a vég... Hogy miért? Íme a válasz:

Egy édesanya elpanaszolta nekem, hogy elbocsájtották részmunkaidős állásából, persze mindezt próbaidő vége előtt kicsivel, hogy azért indokolni ne kelljen.... Az ilyen történeteket már ismerjük, így jelen esetben ezt már nem is részletezném. Próbáltam őt vigasztalni, és biztosítani róla, hogy ha látok, hallok valamilyen munkát, mindenképp értesítem, és hát szó szót követett, előjött a közmunka téma. 

Ez az édesanya elmesélte, hogy mielőtt el tudott helyezkedni erre a munkahelyre ( ahonnan most elküldték), mi mindennel próbálkozott, és ez a sok erőfeszítés nem hónapokban, hanem években mérhető, mint sok más állástalan esetében, legfőképp ha az még anya is. (hajrá baby-boom!) Mondhatni magamra ismertem ezekben, mert sajnos ugyanazt hallottam tőle, amit már ezer más munkavállalótól, vagy amiket én itt, vagy a könyvben, a magam kálváriáját bemutatva leírtam. Gyerekkel nem kellett, etnikai hovatartozása pedig még fokozta "értéktelenségét" a munkaerőpiacon, és végzettsége is elavult. Sikertelen álláskeresése után, közel két évig könyörgött, kérte a munkaügyi központot, hogy iskolázza be. Elutasították... Amikor bejött a közmunkaprogram kapott egy értesítést erről, és más esélyt nem látva élni szeretett volna ezzel a lehetőséggel, így haladéktalanul elment, és jelentkezett közmunkásnak. Nagyon szomorú világ az, ahol a népesség rohamos csökkenése mellett egy anyuka ennyit ér a munkaerőpiacon, de az még szomorúbb, ha még közmunkát sem adnak neki...

Mindezt azért, mert férje éves keresete ÉS a családi pótlék együtt átlépik 5000 ft-al azt a valamilyen határt, melyet valakik meghatároztak kritériumként. 

Már csak annyit tennék hozzá, hogy ez a férj, havonta 74 000 ft BRUTTÓ fizetéssel rendelkezik, és hárman élnek egy háztartásban, egy kicsi gyerekkel... 

Lenne kérdésem, de azt hiszem a választ már megtaláltam: Ez az anyuka nem volt alkalmas közmunkára a törvényhozók szerint, és a kormány nagyon okos! Ugyanis az az ember akinek a családja még ennél is kevesebb keresetből él ( ezért alkalmasnak találtatik...), az valóban olyan helyzetben van, hogy ha a közmunkában furkós bottal verik, akkor is boldog lesz a 47 avagy 35 000 ft-jával, melyből ha másnak nem de a gyereknek már juthat étel. Valóban megfelelő közmunkásnak, hisz oly mértékű alázat lehet benne, mellyel az önkormányzatok méltán lehetnek elégedettek. Én kiesek ebből a pixisből is, mert a férjem valamivel többet keres, így ez az út sem járható számomra...

 Bizonyára Schmidt Mária amikor legutóbb tanulmányt írt a mai munkaerőről, pont az ilyen dolgozókat hiányolhatta. Gondolom ha közmunkást lát, akkor elégedett...

Ma 200 ezer közmunkás van Magyarországon... :-(  Büszke lehet a kormány!